A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Úgy gondoltam, hogy kissé elfogult leszek az írónővel, mivel az Üvegtrón sorozatot egyszerűen imádtam, minden hibája ellenére. Sok embertől azt hallottam vissza, hogy ez már egy jobban sikerült sorozat lett, mint az Üvegtrón, de valahogy Celaena karaktere közelebb állt hozzám, mint Feyre-é. Viszont az a helyzet, hogy egyszerűen imádom a fantasyt és nem hagyhattam ki. Szinte faltam az oldalakat.

Kicsi zavart, hogy itt is tündérekkel találtam szembe magam. Bár bevallom őszintén szépen fel tudta építeni a világokat mindkét sorozatban és én nyilvánvalóan nem tudnék ilyet sem, de vártam volna valami újra, a fülszöveg ellenére is.

Nem tudtam, mert nem olvastam utána, de egyből szembetűnt ugyebár a Szépség és a szörnyeteg feldolgozása, a vége felé pedig a Hamupipőke is visszaköszönt, tündérkeresztanyástól.

Feyre bátor, erős és a fiatal kora ellenére a nyakába szakadt egy család eltartása. Kissé talán butácska volt, de ennek is megtudjuk az okát a könyvből. A testvéreit szerettem, örültem, hogy őket is egy kicsit megismerhettük. Nestát az elején utáltam, de a szívembe zárta magát ő is. (A nevét egyszerűen imádom) Az apjukkal nem voltam igazán kibékülve, de talán nem csak én vagyok ezen a véleményen.

Tamlin kedves volt, talán egy kicsit túlontúl is az, de a háttérsztori egy kicsit megmagyarázta. Évtizedek teltek el majd az utolsó utáni pillanatban betoppant az életébe a megmentő... Ebben követte az eredeti mű példáját, meg betudható a kétségbeesett keresésnek is. Lucient és Alist is nagyon szerettem, talán a következő könyvben szeretnék egy kicsit többet is kapni belőlük(főleg Lucienből). Véleményem szerint itt mindenkit egy kicsit túl sok sérelem ért az életükben. Valami nagyon jó is kijárna már nekik. Főleg Luciennek. Az egyetlen félelmem ismét egy szerelmi háromszög, mint Dorian-Chaol-Celaena esetében.

Rhys kicsit kiszámítható volt, de rosszat mondani nem tudnék rá. Őt is nagyon szerettem a történések alakulásától függetlenül. Remélem később jobban megismerhetjük. A végére még meg is sajnáltam.

És hát minden sztoriba kell egy megtört szívű, megsértett, gonosz nőszemély. Amarantha egyáltalán nem tetszett és nem azért, mert elvileg ő volt a rossz, hanem csak szimplán egy kicsit Maeve kicsit lebutított verziójának érzem. De a képzelőerő is véges és mindenki emberből van.

A szerelmi szál nekem túl gyors volt, olyan érzés mintha egyszerűen arcon csapott volna. Nyilván nem elképzelhetetlen. A tündér dolog viszont egészen megtetszett, hiszen itt nagyon mások, mint ahogy gyermekkorunkban mondjuk megszoktuk a róluk szóló meséket. Nem feltétlen jók, sőt...  Izgalmas karakterek voltak mindannyian. Nagyon jó feldolgozása a Szépség és a szörnyetegnek. A világ felépítése is eszméletlen, talán sokkal jobb, mint a karaktereké. A neveket is imádtam. A tavasz udvarát egyszerűen csodálatos lehet és nem csak azért, mert a tavasz a kedvenc évszakom. Kicsit a többi udvarból is szeretnék majd "látni" a későbbiekben.

Gondolom nem lepek meg senkit azzal, hogy egyszerűen imádtam. Be is rendeltem már a következő részt. Nagyon úgy érzem, hogy ez csak egy bevezetőkötet és a java csak ezután lesz, így majd a karaktereknél is láthatunk némi jellemfejlődést. Hamarosan erről is várható lesz egy bejegyzés.